Van a nyomor amiből út vezet,
kifele, bátortalan léptekkel, puhatolva,
magányban, átláthatatlan homályban.
Sűrű köd, mely est, leszáll,
kontár, kongatja a kondért,
Itt út nem vezet, lelked mélye,
Szól, hogy vagyok, itt vagyok.
Hat-hatós, szavakon lovagol a patás,
Gonosz mostohák szaván, nyomort lát,
melyet gyomor nem emészt,
melyet csak a vak lát.
Melyet a mámor kísér,
melyért gyermek ki fizet,
Ki, mikor vért áldoz, csontot roppant, jutalmul tockost kap.
Ki az a gazda, kinek hatalma,
magasabb a Mindennél?
Ki az elme, mely elnyom,
mindent mi nem öt dicsér?
Ki a magány mely e kárhozat,
mely mélyét csak kedves szívek oldoznak.
Láncból, szabadulásban, országok járásába, emberek magányába.
Magadat látva, ki vagy te?
Kit kergetek, ki után haladok?
Sokmillió emlék, mik szürke, kopott papíron, fakó betűkkel, fásult nyugalommal,
várja az elmúlás, a honba vonulást,
mégis ki akar olvas,
mégis ki vágyja kaphatja,
Óriások mennydörgő szavát,
kislányok csacsogását,
elmék tomboló morajlását,
pillangó szárnyak suhanását.
Kik vagytok, árnyak, kik sorok közül szólnak,
hová hordod magad, ha nincs holnap?
Sötét, mély az árnyék melyet a sorok hagynak,
hatnak, magányló szívek bátorságot kapnak,
háborgó elmék, barátra bukkannak,
kisfiú kit anya apja elhagyott,
barátot e sorokban,
otthont a szavakban,
megnyugvást a lapokban kaphat.
Test az ami elvész, emlék elhalványul,
a csoda ha gondolatokat századok múlva olvasunk,
mi ez ha nem a gazdagság maga,
még ha magányos az.