Ha tudnám veled hányadán állok, talán nem kellene íj módot találnók.
Bugyuta kis álmok melyeket magam előtt látok, amúgy vágyott kicsit se vásott fülemben kis hangként szomorkás dallamként suttog a várt, mély, kevésbé sem homály.
Kis test, mely veled válhat óriássá, apró bolha mely ugorhat magasba, rád ma várok. Rálátok vajmi kevést, milyen lehetsz, bár sántán közeledvén, szorulva, szívvel állok sötétet látok, tétova léptem, egyet előre, már látok, dereng homályban hajadnak szála, mely után lépten, nyomon vagyok. Másokat én nem tudok, magam ritmusa, így rigmus, tétova szóval szólít, sose legyél te magány!
Múltnak megbocsájtván súlyos terheit hordván, Mának izgalmán, téged látván, szólítalak egy néven, bizakodván te vagy szolgám?
Bár tudnám, idők múltával,
látnám mit mások, ámbár,
Így járván, utam hozzád,
Brácsán játszván,
lépek egy mélyet,
hajlok, mélyet.
Légy hát mi én lenni akarok, buja hajnalok, kisded árnyékokba, légy hát újra remény, melyért a tűz ég, melyet a lelkem mozgat, melyben én a régmúlt kor ma, nem csak piszka, hanem álmom, valósága.
Ábránd vagyok ki szólít téged, bágyadt vagyok, mit érint az téged.
Halld hát régmúltnak ezt hangját, feledted már engemet? Ha tetted hát az Isten verjen meg tégedet - bár ne kellett volna.
Más vagy minek örvendenék ha látnám, helyett vidd magaddal mi én vagyok mint emlék. Emlékezd mit-miért, feledd mi nem érték.
Cselekedj úgy, nekem még ilyen nem volt, bátor légy mikor az én régmúlt.
Tedd azt amit én ma,
Tegnapnak bocsájts,
Má-ban élj,
Holnapot várd,
így maradhat neved remény, mely nem szolga.