Bár nem ismerlek, bár megfogni se tudlak, bár látni is csak épphogy… mégis várom a veled valót, várom a találkozást, várom, hogy te láss, ahogy más soha.
Vártomba soká jött az otromba, gondolat hogy már elmúltál. Mert mindig illékony voltál. Mert az itt, a most, a mában… már elmúlt, csak emlék, de mégis látni, merre, hova? és már tova.
Oly sokáig várni, hogy meg feledkezni rólad, hogy elfeledni, hogy megragadni, nem soha, soha nem lehet, de árnyad mindig ott lebeg. Te ki menetelsz, előre, mindent félretéve, bátran, magányosan, mégis szilajon, mint meg-annyian ezen a talajon, otthontalanként mégis házban, emberként mégis alaktalan. Nyomtalan.
Menetelsz mert mindössze ennyid van, eddig élsz és eddig tartottál, a többi már emlék.
Nyomodban járva, vártomban, szemem sarkában, haloványan feltűnsz, és már el is tűnsz, szoba sarkában, sarkom sarokban, testem feszül, ugrom, most megvagy. Markom semmit markol. Hol vagy hát miért váratsz, miért hagysz bágyadtan azon sarokba, nyomorban, beláthatatlan most-ban?
Hogy lesz így emléked, hogy volt így merészed, bántottál, bántani akartál? csak áldoztál? egyet mindenkiért? Magadat másokért?
Választ már tőled nem várok, tudom homályod jótékony, tudom árnyad tovatűnt, én téged… hagylak, mert érdemled.
Vitathatatlan magányodban vennék tőled terhet, könnyítenék rajtad, de nem lehet, illékony vagy, mint álmod, tested testtelenné hullott, árnyékod a múlté, emléked a tegnapé, te magad a holnapé.
Elöljárók magánya a járásod, hangtalan lépted, tudom áldozod, tudom magadat, tudom nem lehetsz ott ahol én akarom.
Ne bánj semmit, áldozatod, a magányé, menetelésed a múlté, én már számodra rég nem vagyok. Tudd látlak, Tudd én téged látlak.
Menj hát míg menni tudsz, én majd sarokban várok, fáradt testtel majd párt találok.
Te magányod, áldozatod, én nem bírom, mit vettem így elosztom, légy hát utad magad járója, e terhet mit adtál, adtam másnak. Mának szelleme kérlek majd ha megállsz emlékezz, te voltál ki itt hagytál.
A te tegnapod, az én Mám, Köszönöm én itt megvagyok.!