Hello régmúlt emlékek, melyek tegnap homályába vesztek. Bár sokan vagytok és sokat bántottatok, szeretném ha tudnátok, Megbocsájtok, Megbocsájtom, hogy sokszor megcsaltatok, sokszor cserben hagytatok, sokszor a magányba taszítottatok és rengeteg álmatlan éjszakát okoztatok.
Sokszor volt olyan, hogy olyasmiért bántottatok, ami nem vagyok és rengetegszer hagytátok magatokat befolyásolni, tudva vagy nem tudva, milyen leszek ma.
Ti kik ott álltok és mások által láttok bárgyú otthontalanságban, nem lássátok, hogy ti magatok vagytok az óriások nini mégis töpörödött, megalkuvó öregember, keserűséggel éltek, minden nap lenyelitek mérgetek és mást okoltok érte.
Tudjátok hát, én megbocsájtom, tudjátok hát én nem bánom, de tudjátok azt is, hogy mától ha nem tisztelettel, sehogy se látlak szívesen. Beszélj hát múlt, mi mondanivalód maradt, milyen zsarnok uralkodhat tovább, ha nem a tisztelet és a szolga?
Tedd fel bátran a kérdést magadnak, minek ez az óda, hanem mindaz ami vagy már réges-rég tova. Bár ismerem minden rezdülésed, bár láttam minden árnyad, s bár tudom honnét jössz, te ki bánatnak hírnöke vagy, ki haragot hordod magad szívében, táplálod minden egyes percben, másokét is, ezt lássák és hordják, Tudd én neked megbocsájtok, tudd én téged… Megbocsájtok.
Ti kik bírálók, mindenek felett állók, acéllal markoljátok önnön szívetek, míg gyászok, érkeznek és távoznak mások. Tudjátok hát én nektek… Megbocsájtok.
Ti kik soha nem barátként, inkább vádló ellenként késeteket markoltátok, vésett szíven, homályban, magányba taszítva, furcsán homályban jövőbe nem gondolva, mégis én nektek… Megbocsájtok.
Te, balsors ha tép téged e sötét acélos kéz, mely markol ki akit szívbe vésel, mégis én.. Megbocsájtok.
Te emléked, melyet ezentúl hordok, melyet elfeledni nem tudok, nem is akarok, én… Megbocsájtok.
Én, hogy te emléked ne súlyként hordjam, mely húzza szívem, hogy terhe ne sodorjon újra hozzád, én, Megbocsájtok.
Szavakból fogytán, ezek után csak mondom, Megbocsájtok.